Néhány korábbi diákom véleménye a közös munkáról:

Összefoglaló az angoltanulásom szépségeiről (Írta: Kancz Mónika, akivel A2 szintről indultunk, majd néhány hónap múlva 5-ös előrehozott középszintű angol érettségit tett, majd néhány hónap múlva elsőre sikeres B2-es nemzetközi nyelvvizsgát, majd néhány hónap múlva 5-ös emelt szintű érettségit.)

Sajnos úgy érzem, hogy lassan "lezárul egy korszak az életemben", és búcsút kell vennem a sikeresangol.com-tól és a Mariannal való közös munkánktól. Nem gondoltam volna, hogy ez egy ennyire szentimentális dolog lesz az életemben, éppen ezért (kicsit nosztalgia gyanánt) szeretném összefoglalni az elmúlt egy évünket, tömören-röviden (olyan Moneszosan ). 

Egy kis előzményt azért csatolnék azért a sztorihoz, hogy kerek legyen az egész még azoknak is, akik nem ismernek személyesen. Nekem az angol valójában a 3 (!) idegen nyelvem, a román és a német után, és mondhatjuk azt, hogy az első kettőben lényegesen jobban remekeltem, mint az angolban (ami ugye elvileg a LEGKÖNNYEBB a három közül – legalábbis így tartják a legendák). Ha engem kérdeztek, akkor inkább a halál… Angolul a gimi 2. évében kezdtek el tanítani (több-kevesebb sikerrel). Nem voltam teljesen vészes, elbukdácsoltam az első évben, a jegyeim is elfogadhatóak voltak, viszont ezzel szemben a fejemben egy hatalmas káosz volt. 

Egyáltalán nem volt magabiztos az angoltudásom (már ha volt egyáltalán), a szókincsem határozottan gyenge volt, (hiába magoltam), a nyelvtan egyszerűen érthetetlen, a kivételek kivételének a kivételétől pedig egyenesen a falra mászok a mai napig is. Szóval így visszagondolva a 10.-es kis önmagamra inkább talán azt mondhatjuk, hogy végig szenvedtem a tanórákat, veszettül magoltam a dolgozatokra, és autodidakta módon próbáltam megtanulni délutánonként a logikátlan szabályokat. Így telt el az első évem, rengeteg idegösszeomlással, 0 angoltudással, de legalább elfogadható osztályzatom volt (mert ugyebár csak a bizonyítvány számít, nem a mögötte lévő tudás…)No nem baj, (gondoltam én), ha egy év alatt nem tanultam meg angolul, (ami állítólag olyan marha könnyű), akkor jelentkezek 11.-től fakultációra, mondván, hogy az úgyis heti 8 angol órát jelent, na majd ott remekelni fogok… Aha, persze… (jó tanács: ha eddig sem tudtál angolul, akkor ne a fakultáción akarj megtanulni, mert ez a legrosszabb dolog, amit tehetsz!!!). Böcsülettel végig szenvedtem azért azt az egy évet, de kb még azt a tudást is elvesztettem, ami előtte volt. 

Mivel haladó angolosokkal voltam körülvéve, ahol úgymond én voltam a "legbénább", az angolórák folyamatos stresszel és megaláztatással jártak, és hát nem sikerült jó kapcsolatot kialakítanom az angol tanárommal sem, aki előszeretettel szívatott különböző módokon, ami nem sokat segített ahhoz, hogy jobban megkedveljem ezt a "csodálatos" nyelvet… Mindegy is, rengeteg kitartással, magolással és rengeteg nasival kibírható volt az az egy év, hálát adtam az Úrnak, hogy júniusban a két fakt-om közül az egyiket (pontosabban EZT) le tudtam adni, viszont ugyanott álltam, ahol eddig: az angol tudásom valahol a béka segge alatt van, méterekkel, nekem pedig ebből jövőre érettségiznem kell. 

Mit tudok tenni? Bár meggyőződésem volt, hogy menthetetlen vagyok, és rajtam semmilyen praktikával nem lehet segíteni, azért nagy bátran írtam egy posztot egy facebook csoportba (már nem emlékszem hova, bocsánat), hogy ha törik, ha szakad, nekem márpedig ELŐREHOZOTT angol érettségi kell októberben, hogy utána még véletlenül se kelljen ezzel a megátalkodott nyelvvel foglalkozni, szóval ki tudna bármilyen tippet/tanácsot/könyvet ajánlani, amivel röpke 4 hónap alatt felhozhatom magam olyan szintre, ahova 2 év alatt nem sikerült . Eme posztom kapcsán keresett meg engem Mariann, aki az első beszélgetésünktől kezdve nagyon szimpatikus és megértő volt velem és a nehézségeimmel szemben, tehát elkezdtünk beszélgetni. Egy ilyen alkalommal úgy döntött, hogy felméri az angol tudásom néhány egyszerű feladattal, hogy valóban olyan vészes vagyok-e, mint amilyennek állítom (de megmondom őszintén, hogy már fogalmam sincs, mi lett a vég konklúzió…) Lényeg a lényeg, hogy végül is mesélt nekem arról, hogy indít a nyáron egy felzárkóztató mentor programot, és felajánlotta a lehetőséget, hogy csatlakozzak hozzá. 

Júniusban tehát elkezdődött a közös munka, amit életem egyik legjobb döntésének tartok. Több pozitívum ért ebben a néhány hónapban, mint az előtte lévő 2 évben összesen. Rengeteg tanácsot, támogatást, ösztönzést kaptam a program alatt, amit nem csak az angol tanulás során, hanem az életem más területein is tudtam hasznosítani. Mariann ezeket az órákat live adásban tartotta meg, amikre be lehetett csatlakozni, később pedig ezeket az órákat vissza is tudtuk nézni, ha esetleg nem tudtunk részt venni rajta élőben, vagy csak egy kis ismétlésre volt szükségünk. Ez egy hatalmas plusszpont a mentorprogram javára, mert a nyaram egy merő rohanás volt, és ritka volt az, hogy élőben tudjak becsatlakozni az órákba. Ezekben a videókban megtanította ugyan a nyelvtani alapokat, de ezen felül arra is figyelt, hogy a beszéd és az élő nyelv használata is nagy hangsúlyt kapjon. Ezen kívül pedig privát órák is tartoztak a programhoz, amik nálunk mindig jó hangulatban teltek. Számomra nagyon meghatározóak voltak abból a szempontból, hogy itt tényleg csak velem volt foglalkozva, rám volt szabva a tananyag és feltehettem még a leghülyébb kérdéseimet is. Végre elkezdtek feloldódni a görcseim az angol tanulással kapcsolatban. Sokszor éreztem azt, hogy Mariann tökéletesen tudja, hogy mire van szükségem: személyre szabott, kreatív, érdekes feladatokkal készült mindig az órákra. Valójában úgy tanított meg angolul, hogy észre sem vettem, (ami tudom, hogy furán hangzik, de tényleg így van): sosem kellett szavakat/nyelvtant magolnom… játékos feladatokon és kahootokon keresztül gyakoroltunk mindent. Nem szabályokra tanított, hanem arra, hogy hogyan kell valójában használni a nyelvet. Száraz tananyagok helyett játékos feladatokat hozott, és abból is mindig csak annyit, amit be tudtam fogadni. Összességében tehát az egész mentorprogramot pozitívumként éltem meg. 

Sajnos közben elérkezett a szeptember, véget ért a mentorprogram, félig elbúcsúztunk egymástól. Év elején még be kellett járnom az iskolában az alapóráimra a suliban, ami heti 3 órát jelentett, viszont ezek alatt azt éreztem, hogy az eddig Mariannával szépen felépített váracska a fejemben kezd összeomlani. Betartva a magamnak tett ígéretemet az év elején jelentkeztem az előrehozott középszintű érettségire, amiről MINDENKI (szüleim, tanáraim, barátaim) le akartak beszélni, (kivéve a legjobb barátomat és Mariannát). Valamilyen érthetetlen okból hittek bennem, amiért leírhatatlanul hálás vagyok mindkettőjüknek. A mentorprogramból megmaradt privát óráimat az érettségire való felkészülésre fordítottuk. Talán ezek az órák adták nekem a legnagyobb önbizalmat így összességében, bár azt tudni kell rólam, hogy nem igazán remekeltem a saját időmenedzsmentemmel: egyszerre próbáltam felkészülni az angol érettségire, a C1-es német nyelvvizsgámra, és egy OKJ-s vizsgám is ebben az időszakban volt, ráadásul ezek mind egymás utáni napokra estek, szóval az időbeosztásomat káoszként lehetne a legtökéletesebben leírni. Így viszont sajnos nem jutott akkora fókusz az angoltanulásomnak, mint ahogy azt szerettem volna, viszont így visszagondolva azért mégsem volt menthetetlen a helyzet. Mindezek ellenére Marianna rengetegszer dicsért, támogatott, még akkor is, amikor egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán. Ezek a tanórák már nem pusztán a tanulásról szóltak, sokszor kaptam életvezetési tanácsokat is, meg motivációs beszédeket, ha éppen arra volt szükségem. Lassan de biztosan elkezdtem megszeretni az angolt (bár a mai napig képes vagyok német szavakat benyögni, ha valami nem jut eszembe angolul, és azt hiszem ez már nem is fog változni). Kis dolog ugyan, de igazán értékeltem, hogy sosem lettem leszidva, ha nem készült el valamelyik házi feladatom, és sosem nevetett ki/alázott meg, még akkor sem, ha valami bődületes hülyeséget bírtam mondani. Így érkezett el tehát az október, az érettségi napja. Nem voltak túl nagy elvárásaim magam felé, mondtam is, hogy én már attól boldog leszek, ha sikerül egy 3-asra megírni. Ezek után pedig egy hihetetlen kellemes csalódás lett számomra, hogy a középszintű érettségim (a szóbelivel együtt) 85%-ra sikeredett, ami egy hatalmas dolog volt nekem. 

 Itt akár véget is érhetne a történet, ha nem lennék ennyire makacs és ilyen márcsakazértismegmutatommindenkinek habitusú személyiség… 1 hónappal az érettségi után megkerestem Mariannt, hogy lenne-e esetleg türelme és kapacitása ismét a közös munkához, avagy felkészíteni engem az emelt szintű érettségire, ami májusban lesz. Természetesen igent mondott (különben nem most, hanem akkor kellett volna megírjam ezt a kis beszámolót )… Októbertől tehát már nem jártam az iskolában se fakultációra, se tanórákra, egyedül ezeken a privát órákon vettem részt, amiket hetente egyszer tartottunk. Egy kisebb ugrás a történetben: de márciusban lehetőségem nyílt egy angol B2-es nemzetközi nyelvvizsga megszerzésére, amire hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem is (bár egyáltalán nem bíztam a sikerében, mert nem éreztem még megfelelőnek a tudásomat). Viszont Marianna meggyőzött azzal, hogy ez végül is jó visszacsatolás lehet számomra a jelenlegi tudásommal kapcsolatban, mert kb. az emelt érettségi szintjén van a nyelvvizsga is. Ezek után számomra tényleg egy hatalmas pozitív visszajelzés volt az, hogy sikeres lett a nyelvvizsgám, szemben olyan diákokkal, akik emelt szinten tanulták akkor a nyelvet/ ez volt az első idegen nyelvük.

Nem mondom, hogy zökkenőmentes volt a dolog, hiszen kevesebb mint 2 hetem volt rá felkészülni, és először szembe kellett néznem a saját frusztrációimmal, de Mariann rendkívül támogató, megértő és türelmes volt még a legelviselhetetlenebb időszakomban is. És végül elérkezett az emelt érettségi is. Nem vágytam 100%-ra, még 5-ös sem akartam lenni, egyszerűen csak meg akartam mutatni mindenkinek, (legfőképp azoknak a tanáraimnak, akik még abban sem hittek, hogy a középszintű érettségit meg tudom csinálni) hogy képes vagyok egy sikeres emelt érettségire. Számomra is felfoghatatlan a mai napig, hogy még a saját elvárásaimat is felültudtam múlni ezen a téren, ugyanis 62%-os lett összesítve, ami azt jelenti, hogy 5-ös lett az emelt angol érettségim. 

Visszatekintve a pontosan 1 évvel ezelőtti önmagamra ez tényleg egy felfoghatatlan dolog: tavaly júniusban még csak "bukdácsoltam", egy épkézláb mondatot sem bírtam egyedül összenyökögni, most pedig egy viszonylag magabiztos angol tudással rendelkezem, amit már volt szerencsém használni külföldön is, ahol szintén pozitív visszajelzéseket kaptam. Szóval ez lenne az én kis történetem. Végszónak még annyit mondanék, hogy rettenetesen tisztelem Marianna kitartását, módszereit és türelmét, amivel vezetgetett engem ezen a göröngyös, és korántsem sétagaloppos úton. Sokkal többet kaptam ebben az évben, mint amire számítottam, szóval nagyon boldog vagyok, hogy anno megírtam azt a posztot és nem féltem belevágni ebbe a kalandba még a legnagyobb kilátástalanságom közepette sem. 

Tudom, hogy ez nem mindenki számára átérezhető, ugyanis én is találkoztam rengeteg olyan zsenivel, akire csak úgy "ráragadt" az angol filmekből, sorozatokból, játékokból, és borzasztóan féltékeny vagyok azokra, akiknek sosem kellett nyelvtant tanulni, mert "érzik", hogyan kell helyesen beszélni, de én sajnos nem lettem ilyen szuperképességekkel megáldva. Szóval én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vegye fel a kapcsolatot Mariannával, akinek bármilyen nehézsége adódik az angol tanulással kapcsolatban, mert nem csupán néhány angol leckét fog kapni, hanem olyan "személyre szabott oktatást", önbizalmat, magabiztosságot és életszemléletet, amire mindenkinek szüksége lenne szerintem, és amit sajnos nem tanítanak az iskolában. Tehát köszönök szépen mindent, remélem az élet még keresztezi útjainkat valamikor…

Elsőre sikeres nyelvvizsga neki is! :)